„Többet megtanulsz egy útról, ha végigjárod, mint a világ összes térképéből.”

I. rész: Az ókori Perzsia

Az utak mesterséges kialakításának, rendszeres karbantartásának és folyamatos bővítésének igénye akkor született meg, amikor őseink feltalálták a kereket és ezzel együtt a kerekes járműveket. E ma már magától értetődőnek ható találmány a maga idejében az egész szárazföldi közlekedést forradalmasította. A további fejlődéshez a vas megjelenése adta a lendületet. A vasból készült szerszámok ugyanis jobbak és olcsóbbak voltak, mint bronzból kialakított elődeik, így sokat lehetett belőlük készíteni, a nagy mennyiségű és jó minőségű szerszámokkal pedig az utak építése is gyorsabbá, hatékonyabbá vált. Kezdetben a kerekes járműveket csak természetes terepeken használták. Az ipar és a kereskedelem fejlődéséhez, az új államok közigazgatásának kialakulásához, katonai védelméhez ezek azonban már nem feleltek meg. Olyan utak kellettek, ahol a forgalom gyorsan és biztonságosan haladhatott, nem voltak természeti akadályok. Az útépítés, annak költségessége miatt már a kezdetektől fogva állami hatáskörbe tartozott.

Bár az ókori útépítés „művészei” közismerten a rómaiak voltak, közúti közlekedésre használt összefüggő úthálózattal legelőször a Perzsa Birodalomban találkozhatunk, amely, amellett hogy gazdag és szervezett volt, az útépítéshez szükséges technikai, geológiai és földrajzi ismeretekkel is rendelkezett. Ez az ún. „királyi út” azonban nem mindenki előtt állt nyitva, használatát csak magasabb államérdekből engedélyezték.

A perzsa úthálózat alapjait a hídépítésről is nevezetes asszír Szemiramisz királynő vetette meg, később a mesés gazdagságáról híres I. Dareiosz fejlesztette tovább.

Bár a perzsa utak megépítése főként a hadsereg minél gyorsabb mozgósítását szolgálta, kialakításuknál fontos cél volt, hogy a tartományokat összekössék a fővárossal, Szuzával.

A Szuzából Szardesbe és Epheszoszba vezető, 2500 kilométer hosszú, ún. „királyi út” mentén épült templomok, paloták, a felállított szobrok pompás látványáról és az állami felügyelők által szavatolt megbízhatóságáról még maga Hérodotosz, „a történetírás atyja”, az ókor híres világutazója is dicsérő szavakkal emlékezett meg. Az út nyomvonala kövekben gazdag hegyeken vezetett át, ezen közlekedett a királyi posta is. A sürgős rendeleteket a lovasok stafétaszerűen továbbították egymásnak, ily módon néhány nap alatt a birodalom minden zugába eljutottak, az állami hivatalnokok pedig fogatot válthattak: "Nincs semmi a világon, ami gyorsabban haladna, mint a perzsa futárok. Sem hó, sem eső, sem hőség, sem éjszakai sötétség nem gátolja meg őket, hogy a leggyorsabban teljesítsék feladatukat." – írta „a történetírás atyja”.

A „közönséges” vándor útja viszont hónapokig is eltarthatott. Az egymástól 25–30 km távolságban felállított állomásokon ugyanakkor élelmet kaphatott, megpihenhetett. A jól karbantartott utak még mérföldkövekkel is el voltak látva, ráadásul biztonságosan utazhattak rajta a kereskedők is, mert az egyes szakaszokat őrség védte. Ez a kitűnő úthálózat volt a perzsa kereskedelem alapja is, amely Indiától a Földközi-tenger medencéjéig behálózta a birodalmat. A területet majdan meghódító Nagy Sándor és utódai, a hellenisztikus államok uralkodói is tisztában voltak az úthálózat fontosságával, ezért gondot fordítottak annak szinten tartására.

A következő alkalommal az ókor leghíresebb birodalmába invitáljuk majd Önöket, hiszen: „Omnes viae Romam ducunt!”